A forralt orr

A forralt orr

Teás oldalon bóklászva először a saját orrunkra gondolunk. Ha egy teás embernek egy nem kívánt szavazáson az érzékszervei közül kellene választania, bizonyára az orrát mentené, nem az irháját. Szagoljuk a tea leveleket, a teát tartó dobozt, a kannát, a kanna tetejét, a gaiwant és a gaiwan tetejét, a kihunyt leveleket és egy jó illatú, még meg nem orrontott, emlékeinkben még el nem raktározott teát szagolva valósággal kielégülünk. Ismertek a tea teszterek, akik az orrukkal és szájukkal dolgoznak, ha meg kellene rajzolnunk porténkat, úgy, hogy érzékszerveinket az agykérgen elfoglalt helyükhöz arányítjuk (Cortical homunculus) akkor egy hatalmas kezű, szájú és orrú gnómot rajzolnánk.  A szaglás sok foglalkozásban elengedhetetlen, nem csak szakács, de nemzeti gázszerelő, vagy közegészségügyi ellenőr se lehetsz, ha nincs jó szaglásod.  Nekem már nincs, biztos ezért írok ennyi össze-vissza tea tesztet. Akiknek gyenge, vagy hiányos a szaglása az úgy számol be róla, mint egy fájdalmas, „rejtett” fogyatékosságról.  Szóval teásként és nem teásként orr nélkül félkarú óriások vagyunk.

 A.T emlékeim szerint egy őszi délutánon bukkant fel, a teaházban és nagy elhivatottsággal ugrott fejest a teakultúrába. Általában az egyes asztalnál ült, ami a legjobb hely volt és ott beszélgetett a teájával. Emlékszem arra a döbbenetre, amit egyszer egy koreai zöld kóstoltatása okozott nála. Egy idő után kézenfekvő volt, hogy megszerzett tapasztalatait és szárnyait bontogató ízlését a pult mögött lehetne még jobban elmélyíteni és hasznosítani, ezért ő is része és egésze lett a teaház kollektívájának. Ott bent megérezhette, mennyire más bent lenni, mint kint, kénytelen-kelletlen el kellett volna fogadnia a felvilágosodás főbb elveit és eredményeit, de ő, ahol lehetett ellenállt; ő a tea arisztokrácia, a hozzáértés kiválasztott tea lovagja volt, aki megvetette a nagyi kertjét, a szirupos cafélattékat és lassikat majszoló plebejus köznépet. Ez időnként zavarba ejtő megnyilvánulásokhoz vezetett. Munkába ugyanabban a kitaposott ezeréves tornacipőben és kinyúlt ingben járt, a színház után beülő, az előzőekben már megénekelt dámák világképét bizonyára szélesítette, amikor kislattyogott és felvette tőlük a rendelést. Senki sem úszta meg. Rendelhetett ezt vagy azt, ha nem rendes, úgy értem nem igazi teát kért, akkor rejtett gesztusokban, egy szemfordításban, egy elnyújtott szóismétlésben megkapta a magáét. Mindennapos esemény volt, hogyha a vendég nem fogadta el a felajánlott zöld teát, de leginkább valamilyen ütős sheng puerht , akkor A.T. a felvett rendeléssel visszaviharzott a pult mögé, ahol nyilvánvalóan a teaház egészében hallhatóan a pultra csapta a rézborítású menüt és kifakadt:  Már megint egy „medve reggelije „  b.... meg!

Később más tárgykörben előadásokat és külön kóstolókat is tartott a teaházban és tisztességgel leszolgált ideje után saját teavállalkozásba fogott, ami U.T néven, sőt eléggé el nem ítélhető módon Tea U.T. néven zajlott, de nem bántam; nekem ez a tisztelet és a teaút megnyilvánulása volt. Később számos alkalommal reprodukálta magát, legutóbb pedig a Dr. Bödőcs társaságában szerzett tapasztalatokról mesélt nekem. 

U.T. tehát a fent leírt részletektől függetlenül autodidakta teaszakértővé küzdötte fel magát, de a teaiparban ez szinte mindenkivel így van.  Jó ízlés, tapasztalat és gyakorlás, némi kereskedelmi érzék, ennyi kell ahhoz, hogy teával foglalkozzál. Az első a legnehezebb. Ha nagy is szeretnél lenni, akkor történelem, filozófia, még több gyakorlás, némi művészi érzék és megint csak gyakorlás.  De U.T. esetében az igények és a tudás mindig egyensúlyban volt, az auráját egyfajta konzervatív, zöld humanizmus jellemezte.

Azt, hogy a gyakorlás mennyire fontos, ő is sejtette, pont ezért dolgozott nálunk és gyakorolt is lankadatlanul. A pult mögött, a mi teáinkon, saját teáin és a vendégek teáján.  Így történt, hogy egy álmos szombat éjjel, miközben tagjaim már a boldog elernyedésre hangolódtak, megcsörrent a telefon. Ez nem jelentett mindig jót, általában valamilyen ellenőrzésről, hiányról adott hírt, vagy egy részeg négerről, aki a teaház ajtajában feszül és nem  hajlandó se ki, se beengedni a vendégeket. Valami ilyesmire számítottam, amikor  az aznap este U.T-val együtt szolgáló remek, gyakorlatias és megbízható K.V azt búgta a telefonba. 

- Baj van, gyertek be!

- Miért, mi történt?

- Leégett A.T orra.

- Hogy mije?

- Az orra.

-Ez valami vicc.

- Nem tényleg. Baj van valamit kezdeni kell vele és be is kellene zárni, szóval gyere.

- Nem megyek – makacsoltam meg magam.  Annyi értelmetlen riasztás és berohanás után a képzeletem platói egére festett leégett orr egyszerűen nem tűnt valóságosnak.

- Mondd el pontosan mi történt..

Elmondta.

A.T aki tehát a későbbiekben U.T. művésznéven teázott tovább, derekasan ledolgozta az aznapi nehéz műszakot, felvette a rendeléseket, vizet forralt, teát mért, behordta a szennyest, elmosogatott.  Tanúsíthatom, hogy bent gyorsan szállt az idő, nem panaszkodhatott senki arra, hogy lassan telik el a műszak.  Mindeközben az embernek valamilyen módon karban is kell tartania magát, meg kell őriznie emberségét és energiaraktárát. Ezt mindenki másképp érte el, U.T. első sorban úgy, hogy munka közben is kóstolt és gyakorolt. Arra nem volt idő, hogy újra és újra más teákat öntsön fel magának, ebből napi egy-kettő adatott csak meg, de ott voltak a vendégek!  Ők megtették azt a szívességet, hogy nagy számban különböző teákat használtak, öntöttek fel, sőt sokszor olyan kedvesek voltak, hogy a társaságba belefeledkezvén, vagy egyszerűen csak tudatlanságból csak egyszer-kétszer használták az egyébként kitűnő, sokszor felönthető teákat.  Külön esszét érdemelne az a hallatlan kreativitás, amivel a teás eszközöket kezelték, de ezt talán majd máskor. A pultba visszaérkező teákra aztán rávetette magát A.T. aki, mint hajléktalan a Four Seasons gazdasági bejáratánál a legjobb teákban dúskálhatott. Így történhetett ama szomorú őszi szombat estén, hogy a mi A.T-nk, a későbbi U.T.az egyik visszahozott teáskészletbe, a kanna fedelét ledobva, kissé türelmetlenül  belelógatta az orrát.  Nem lett volna ezzel semmi baj, ha a tudatlanságukban vétlen vendégek nem épp a fizetés-távozás előtt öntik fel azt száz és plussz fokos vízzel. Így a kannába lógó orrot a kitűnő shui ping yixing teáskanna egy finn szauna kályha és a Mauna Kea krátertavának energiájával csapta és támadta meg, minek következtében az orrot borító bársonyos bőr elhamvadott. Tréfás történetnek tűnhet nekünk, ám a későbbi diagnózis harmadfokú égési sérüléseket állapított meg ezen az érzékeny testrészen, amitől érzékenyebb kevés van testünkön.

Miután meghallgattam a képtelen történetet és megértettem, hogy A.T. leforrázott orrára vizes kendőt szorítva munkaképtelenül áll a folyosón, hajlandónak mutatkoztam a segítségnyújtásra, de végül abban állapodtunk meg, hogy a zárást más módon segítjük, a sebesült pedig saját lábon távozik a megyei kórház sürgősségi osztályára, ahol a  szokásos éjszakai reménytelen várakozást majd telepi megkéseltek, szombat esti detoxikálandók és hasfájós gyerekek társaságában lesz kénytelen leróni.

Pár órával később még beszéltünk telefonon. Ha jól emlékszem, végigvárta a sort, az ügyeletes orvos megvizsgálta, majd, amikor megkérdezte, hogyan történt az eset és A.T. elmesélte esetét a fújtató teáskannával, a doki azt hitte, hogy hülyének nézik és elzavarta a város másik végén elterülő klinikák égési osztályára.  Odaérkezvén A.T. megállapíthatta, hogy ott ügyelet nem létezik, ezért szomorúan, de az időközben feltámadt esti hűvös szellő támogatásával kissé derültebb állapotban inkább hazabandukolt. Pár napig azért munkaképtelen maradt.

Lehet, hogy csal az emlékezetem és nem hűen adom vissza az események menetét, az élő tanúk majd megcáfolnak, de az biztos, hogy csak kellő tisztelettel és távolságtartással közelíts a teáskannákhoz.  A többi remélhetőleg elolvasható a még létező teaházak munkavédelmi szabályzatában.

 

Ui:

Élénken és nagy szeretettel emlékezem U.T. szintén nálunk szolgált lánytestvérére.